Ha nyár, akkor fröccs. Mert a fröccs a legegészségesebb és legjobb üdítőital. A bor inkább szárít, túl magas az alkoholtartalma ahhoz, hogy oltsa a szomjat. A sör kinek oltja a szomját, kinek nem. Jómagam, ha nagyon szomjas vagyok, megiszom egy liter fröccsöt, esetleg egy alig édesített limonádét vagy otthon főzött jeges-citromos teát, s utána látok neki a sörözésnek.

Viszont a nyári nagy melegben egy jó fröccsnél (ha lehet, akkor legyen az viceházmester, azaz két deci bor három deci szódával) jobbat nem tudok elképzelni. Soha nem felejtem el, amikor kilencvenes évek legelején Újszegedről utaztam Temesvárra négy vonatváltással, mert úgy lehetett a legolcsóbban kijönni, a jegyem megvolt már s összesen húsz forint csörgött a zsebemben. Iszonyú meleg volt, s nagy empátiával gondoltam a Rejtő Jenő regényekből ismert, szomjúságtól kornyadozó renitens légionistákra, akiknek a gonosz őrmester megvonta a fél vízadagját. Bementem hát a Galya nevű kocsmába (sokáig azt hittem, hogy Gálya, egészen addig, amíg egy helybeli fel nem világosított arról, hogy az Újszegedi állomás, mely kb. öt méterrel a város felett található a töltésen, a környék legmagasabb pontjaként kiérdemelte a szegediek körében a Galyatető becenevet) s kértem egy hosszúlépést. Életemben ritkán örvendtem meg annyira, mint amikor a kocsmáros azt mondta: tíz forint. Kivágtam a húszast az asztalra s azt mondtam: kettőt kérek. Soha fröccs olyan jól nem esett, mint akkor.

Milyen a jó fröccsbor? Mindenekelőtt legyen fehér és száraz. Esetleg rosé. Legyen üde, friss, legyenek markáns savai, és ne érződjön rajta a fahordós érlelés. Az sem baj, ha nem nagyon drága. De azért ne az ár határozza meg a választásunkat. Személyes kedvenceim fajtákat illetően a rizlingszilváni, az olaszrizling, az ezerjó és a kövidinka. Pincészeteket illetve konkrét borokat tekintve: Font Sándortól a Kövidinka, Ludányi Andrástól a Rizlingszilváni és az Olaszrizling, Frittman Jánostól az Ezerjó, Nyakas pincétől a Rizlingszilváni, Dúzsiéktól a Fürtike és az Olaszrizling.

A borba, ha fröccsöt szeretnénk, természetesen szódát teszünk. (Nagy örömömre szolgált, hogy a „100 legjobb kulináris kaland” című kiadványban a sonkamester, a pörköltfőzőmester stb. mellett a hivatását komolyan vevő szódás is helyet kapott.) Ha viszont szóda nincs, akkor választani kell az ásványvizek közül. S akkor felborul ismét az értékrend. Ahogy a fröccsbor ne legyen minerális, érett, komplex, nagy fehérbor, úgy a víz se legyen karakteres. Az egyébként legjobb vizek – borszéki, tusnádi – épp sótartalmuk miatt, fröccsnek nem jók. Annál jobbak viszont a gyenge sótartalmú, szódajellegű olcsó ásványvizek.

Örömteli jelenség, hogy egyre több elit étteremben van szóda s nem ritka, hogy szép, vastagüvegű patinás palackban teszik azt az asztalra. E tekintetben legfrissebb élményem a perbáli Walter vendéglő volt, ahol még a vendéglő neve is bele van gravírozva a letűnt, szebb korokat idéző szódásüvegbe, de említhető az Olimpiától a Pest Budán keresztül a Bock bisztróig megannyi gasztronómiai fellegvár. Mindazonáltal ne feledkezzünk meg a műfaj úttörőjéről a Borlaborról, ahol már a kétezres évek elején odatették az asztalra kérés nélkül a szódásüveget s még fel sem számolták.

Visszatérve a fröccsre: néhány hétig még tart a nyár, addig is áldozzunk a jó hideg fröccs fogyasztásának.

 

Dorozsmai Endre