Nagy alkotások többnyire szerelemből születnek. S nem feltétlenül egy emberi lény iránt érzett elragadtatottságból, hanem a művészet, irodalom, gasztronómia vagy akár a bor iránt táplált, szerelemszerű rajongásból.  Érvényes ez megannyi borra, melyet nem az egzisztenciális kényszer szült, hanem a borász minőségre való törekvése. „Kiadó és közönség nem létező tényezők a szellemi alkotás szuverenitása előtt” – írta Szabó Dezső 1922-ben a Panasz című kötetben. S így van: ha valaki nagyot akar alkotni, nem lesheti fél szemmel azt, hogy mit kíván éppen a közönség.

A nagyközönség preferenciái a legritkább esetben esnek egybe ugyanis az értékszempontokkal. A nagyközönségnek általában az tetszik, amiről a divatdiktátorok szociálpszichológiai manipulációs technikák egész arzenálját bevetve megmagyarázzák neki, hogy szép, jó, ízléses és „trendi”. Minden tiszteletem azoké a borászoké, akik képesek a minőség rovására kötött nulla kompromisszum mellett kifogástalan terroir borokat tenni az asztalra, úgy, hogy közben a piacból kell megéljenek. Ugyanakkor becsülni tudom azt is, aki a borba fektet, de nem elsősorban a haszon reményében, hanem azért, hogy egy adott termőhely maximális minőségi korlátait kitapogathassa. S becsülhetjük azokat is, akik nem azért alapítanak borszaküzletet, hogy azon mennél nagyobbat kaszáljanak, hanem ebbe fektetik más üzletágban megkeresett pénzüket, s megpróbálkoznak ezúton nevelni a közönséget.

Az elmúlt években több ilyen kezdeményezést is láthattam közelről. A kétezres évek első felében egy kolozsvári, patinás, többévszázados boltíves ódon pincében nyílt szaküzlet volt az első a sorban, sorsáról nem tudok közelebbit, mert viszonylag keveset jártam az utóbbi félévtized alatt Erdély fővárosában s amikor mégis arra vetett a sors, nem volt érkezésem benézni az üzletbe, melyen érződött a többet, jobbat adni akarás. Ott volt szerencsém először találkozni Johann Bruttler boraival, aki Németországból telepedett haza, hogy minőségi bort készítsen a Partium északi részén fekvő Bélteken.

Reményteli kezdeményezés a csíkszeredai Vinkli nevű szaküzlet, mely a nemrégiben nyílt. Tulajdonosával, Balázs Sándorral alkalmam volt elbeszélgetni egy kóstolón, ők nagyon komolyan gondolják a honlap beköszöntőjeként is működő jelmondatukat, miszerint „az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz borokat igyunk”. Az üzlet mind esztétikai, mind „beltartalmi” szempontból üti a mércét s csak remélhetjük, hogy hosszú távon kitermeli a fenntartásához szükséges összeget s talán még hasznot is hoz. Ezesetben jelentősen szélesül azok választási lehetősége, akik jó magyar bort akarnak inni a román fennhatóság alatt álló legmagyarabb megye székhelyén.

Hasonlóan dicséretes kezdeményezés a Savoyai Jenőhöz címzett vinotéka is, mely akárcsak a kolozsvári, szintén egy történelmi levegőjű, boltíves belvárosi pincében nyílt, a nyers tégla adja az alaphangulatot és a jó ízléssel kialakított boros beltér a lényeget. A honlapnak magyar változata sajnos nincs, de nem egy komoly magyar bort lehet kapni a Gere Kopártól a Takler Regnumig. Ez nemcsak szaküzlet, de egyben borbár is, ahol enomatic rendszerben lehet kóstolni akár két centjével olyan borokat, melyekből nem biztos, hogy egy átlagos jövedelemmel rendelkező polgár vásárolni is tud. Le is lehet ülni, mint egy klasszikus borozóban, sőt borkísérő falatokat is kínálnak, továbbá remek kóstolókat szerveznek. Nekem Gere Andrea kóstolójához volt szerencsém pár éve, de hallom, hogy a programok azóta is rendszeresek. Ami jó, mert a borfogyasztó közönséget nevelni, informálni, irányítani kell, Erdélyben különösen. Itt nem történt meg a paradigmaváltás sem a tulajdonosi struktúrákban, sem a minőségi szemléletben, sem a gasztronómiában.

Nem vitatva, hogy sok esetben indokolt a Keletre fordulás, a borkultúra esetében inkább jótékony, hogy Erdélyben a szelek, ha gyenge intenzitással is, de Nyugatról fújnak. A minőségorientált borszaküzletek megjelenése is ezt mutatja.

Dorozsmai Endre