borbandi

Az új kormány gazdasági programjából a többség minden bizonnyal egyetlen pontra emlékszik. Ez a saját fogyasztásra szánt pálinkafőzés liberalizálása. Gesztus ez, amely arra enged következtetni, hogy végre felnőtt embernek kezel minket az állam, és a bújtatott sarcok és értelmetlen adminisztráció sötét alagútjának végén mégis van fény. Üdvözlet tehát az új szabályozásnak, remélem, hogy további intézkedések követik majd a mostanit, nevesül a bor végre kikerül a jövedéki termékek köréből, és eltörlik a magyar gasztronómiai kultúrát fojtogató zéró toleranciát is.

Komoly lobbitevékenység eredménye az, hogy Magyarországon egészen eddig el volt lehetetlenítve az egyik hungarikum, a pálinka otthoni készítése. Egy közismert parókás úr valószínűleg ezért ült be a Magyar Országgyűlésbe a rendszerváltáskor. Sikerült is elérnie, hogy negyven millió forint vámhatósági kaucióval, szörnyen magas adóval, és kemény adminisztrációs terhekkel fenyegessék azokat, akik lepárlással szeretnének foglalkozni. Hosszú időre el is vették az emberek kedvét a dologtól. Maradt továbbra is a házi főzés, mint gyermekkoromban, a szocializmusban, a jövedéki bűncselekmény pallosát lengetve mindazok fölött, akik vették a bátorságot apáik hagyományainak fenntartásához. Az államokra persze világszerte jellemző, hogy megtartották a szesz és a dohány extra adóztatásának előjogát, amit a törvény teljes szigorával biztosítottak be. A népnyúzás kronológiája azonban jóval hosszabb dolgozat tárgya lenne.

A történet persze virtuális, hiszen aki főzni akart az eddig is megtette, adó az államkasszába nem folyt be ebből. A saját célra történő bérfőzetés létezett, csináltuk mi is, és fel is voltunk háborodva rendesen, amikor a végösszegben láttuk, hogy milyen sokat fizetünk azért az államnak, hogy legálisan készítsük el a saját alapanyagunkból, magunk és barátaink által gondosan készített cefréből, valóban ingyenes alapon és becsületesen elfogyasztott pár liter pálinkánkat.

A főzdék izgulnak. Azt mondják, hogy most boldog-boldogtalan próbálkozhat, és a sok milliós befektetésük nem térül meg. Szerintem tévednek, mert eddig az 1200 forint literenkénti főzési díjból kb. 300 maradt náluk, 400-at viszont örömmel fizetek majd a zsebükbe, hiszen az az eddigi költségem harmada lesz. Arról nem is beszélve, hogy a gyümölcs lelkét csak hatalmas tapasztalattal lehet kivonni, szerintem nem sokan fogunk vesződni egy új szakma kitanulásával. Ilyen kicsiben nincs értelme, továbbra is a szakemberre bízzuk majd a dolgot.

A szeszlobbi lázad persze a leginkább, hiszen ez az intézkedés az ő piacukat sújtja leginkább. A legalja, a lélek- és egészségromboló féldecis kiszerelésű üvegcsék eltűnni nem fognak, de nagyon sok olyan városi barátom van, aki foglalkozik azzal, hogy rendes szittyót igyon. Szerintem fel fogják kutatni a vidéki rokonaikat, barátaikat, és valami összevásárolt, helyben erjesztett cefréből össze fognak hozni a főzdék segítségével egy olyan pálinkát, ami tiszta, korrekt, és a sajátjuknak nevezhető. Ezzel erősödhet a belföldi turizmus, a város és vidék újraegyesítése, a hagyományok őrzése, és még rengeteg olyan szép és nemes folyamat, amelyek előre vihetik a közösséget.

A magyar pálinka minősége szempontjából is üdvözlendő az új szabály. Hektoliter-fokban szabja meg ugyanis a jogalkotó a mennyiséget, ami azt jelenti, hogy 100 liter 43 százalék alkohollal rendelkező pálinkát főzhet/főzethet egy ember. A készítési költség csökkenni fog literre vetítve, az összes mennyiség viszont adott. Így már nincs sok értelme erősebbre, "kerítésszaggatóra" párolni, jobb ha szívesen isszuk meg a pálinkánkat. A kvótát pedig minél jobb minőségű cefrék készítésével érdemes kihasználni, ráadásul a gyümölcs olcsó manapság.

Demeter Endre 

Országszerte beszélgetek szőlészekkel, és mindenki azt modja, hogy a határon vagyunk. Egyetlen kiadós eső elég ahhoz, hogy a termés fele használhatatlanná váljon, és már nem is tehetünk semmit, csak várunk és reménykedünk. Találkoztam olyan szőlésszel, aki nyár közepe óta nyugtatókkal él.

Sokfelé elkezdték már a szüretet, a korai fajtákkal, a muskotályos szőlőkkel, vagy a könnyebb vörösborok alapanyagaival. Nincs is mire várniuk, aki tud, szedjen. Az északibb borvidékeken, illetve a késői érésű, nemes borszőlőfajták esetén azonban egyszerűen lehetetlen a szüret, mert az érettség több héttel marad el az átlagostól. Régi szabály márpedig, hogy éretlen szőlőből csak zöld és húzós savú, gyenge, rövid borok lesznek.

A rossz évjárat a drága - mondta egyszer az ifjabbik Szepsy István. A sok csapadék kedvez a betegségeknek és a gyomok növekedésének. A magasabb költség mellett pedig legjobb esetben is csak átlagos borokat lehet készíteni, alacsonyabb fogyasztói áron.

A HNT szeptemberi termésbecslésében kifejti, hogy a mustfok két fokkal marad el a tavalyitól. A szaktárca erre engedélyt kért Brüsszeltől, hogy a szokásostól eltérően engedélyezzék a mustfok ilyen mértékű emelését. Véleményem szerint azonban nem ez a szaktárca feladata. A must cukrozása és a bor sűrítményezése egyszerűen nem egyeztethető össze a Magyarország adottságainak megfelelő magas minőségű borkészítéssel. A szaktárca feladata az lenne, hogy a hozzá tartozó Agrármarketing Centrum segítségével végre megfelelő országos bormarketinget fejtsünk ki, és akkor talán rendes áron lehetne eladni azokat a hatalmas készleteket, amelyek a pincék mélyén vannak. 

Demeter Endre

Még egészséges a szőlő, fel is készültünk a szüretre, átrendeztük a feldolgozót, elmostunk minden hordót, tartályt, csövet, és várunk a napsütésre, az érésre. Tenni már nem sokat tudunk az ügyért, úgyhogy próbálunk nem is idegeskedni az esőn, de azért tudjuk, hogy nagy a tét. Az évi szokásos csapadékmennyiség háromszorosa, 1500 milliméter esett eddig, ami alaposan megnehezítette a munkát. A növényvédelemre, azaz permetezésre jóval többet kellett költeni a szokásosnál, és egész évben aggódtunk, hogy mikor tudunk egyáltalán rámenni az ázott talajra. Egyszer már helikopteres permetezést is rendeltünk, ám a gép hengerfejes lett, viszont szerencsére felszáradt a föld.

Az eső egyébként is drága dolog, mert a borfesztiválok és bemutatók is gyengén sikerülnek, otthon maradnak a drága vendégek, akiknek meg kellene inni a készleteket. Az Etyek Pincefesztivált elmosta az eső, a Várban is nagyon panaszkodott mindenki. Pénteken egy budapesti szórakozóhelyen voltam kóstoltatni fiatal borászokkal, de a koncertet az eső miatt más helyiségbe tették, mi pedig a vendégsereg távol maradása miatt jobb híján egymást szórakoztattuk. A baj csak az volt, hogy a helypénzt az odavitt, majd a végén megmaradt palackok közti különbségből számolták ki a szervezők, úgyhogy nem volt az évszázad üzlete. Viszont legalább jól szórakoztunk.

Demeter Endre

Rohályéknak múlhatatlan érdemei vannak a magyar bornyelv megalapításában úgy, hogy még sosem mondtak rosszat borról. A lőre náluk érdekes vagy egyedi, az ecetet pedig nem kiemelkedő tételként írják le. Most úgy tűnik azonban, hogy megunták ezt, és úgy döntöttek, hogy nem szerepeltetnek minden beküldött bort a kiadványba, hanem az eddigi gyakorlattól eltérően válogatnak. Teszik ezt arra hivatkozva, hogy igen megszaporodtak a jó minőségű borok hazánkban, és a könyv terjeldelme korlátos. Ez igaz is, de más részről a házaspártól megszokott szokásos bölcs és udvarias megfogalmazásként is felfogható.

Az eredmény egy olyan kiadvány, ami az eddigi igényességgel, továbbra is komoly formátummal, de nyilván a sallangtól mentesülve koncentráltabban tud beszámolni a minőségorientált magyar borászat aktuális helyzetéről, állapotáról.

A tizenhatodik évfolyam továbbra is a teljes objektivitást és a nagy fokú szakértelmet tükrözi. A túrák és fesztiválok során igen hasznos pince- és borleírások mellett tartalmaz fogalomtárat, évjáratértékelést és összefoglalót a történésekről, ami abban segít, hogy boros körökben ne csak nézzünk, mint hal a szatyorban.