Múlt csütörtökön a szekszárdi borvidék meghatározó borászatai mutatták be a Károlyi palotában 3-3 reprezentatívnak ítélt borukat, vélhetőleg a „kevesebb több” alapon. A Tokaj Reneszánsz Egyesület valamint az egri borászok szerveződései (Egri Borvidékért Alapítvány, majd Egri Bormíves Céh) jó példáján okulva lassan hagyománnyá érik a szekszárdi borvidék budapesti bemutatkozása is.

 

Magyarország főváros-központúsága ténykérdés, az országos ismertséghez és elismertséghez Budapesten keresztül visz az út, legyen szó miskolci rockegyüttesről, békéscsabai fine dining étteremről vagy szekszárdi borászatról.  Budapesten koncentrálódik a tudatmeghatározók, a véleménymultiplikátorok zöme, a borászat esetében itt vannak továbbá a nagy borszaküzletek, a legjelentősebb vendéglők, s itt él a fizetőképes keresletet képviselők nagy része, akár tetszik ez nekünk, vidékre vágyó vagy fél lábbal vidéken élő fővárosiaknak, akár nem. S akik már bekerültek az országos köztudatba, azok sem engedhetik el magukat, mert az elért pozíciót meg is kell védeni. Emlékezzünk az egykori szekszárdi „hatokra”: Vesztergombi, Takler, Dúzsi, Heimann, Vida, Sárosdi: mára többet hallani a feltörekvő második vonalról Eszterbauerről, Pálos Miklósról, Németh Jánosról, a Szeleshátról, Bodriékról, Merfelszékről, mint Sárosdiékról. Az első vonalból akár a harmadikba is vihet út. Tehát még ha netán igaza lenne annak a tokaji borásznak, aki szerint a borásztársadalom rosszul jár azzal, hogy fix áras korlátlan kóstolású rendezvényeket szervez, mert a borrajongók így letudják a borok megkóstolását és nem fogják megvenni a palackokat, akkor sincs más út. Egyébiránt az Enomatic boradagoló rendszer terjedése mellett úgysem kerülhető meg az a jelenség, hogy a drága borokat a bor iránt érdeklődők derékhada csak megkóstolja 3 centiliterjével, s nem veszi  meg, mert vagy sajnálja rá a pénzt, vagy egyszerűen nem tudja megengedni magának.

Visszatérve a csütörtöki rendezvényre: a szakmai részt délelőttre időzítették, 10 és 13 óra közé, tíz órakor a borászok zöme még nem pakolt ki, de aki pontos volt, talált standot, ahol kóstoljon. A záróra sem volt betonba vésve, az ember vagy észrevette, vagy nem, hogy egyet ütött az óra. A remek felhozatalú rendezvény egyetlen vonatkozásban hagyott hiányérzetet bennem, aki mellesleg nem vagyok a hosszú beszédek és a felesleges protokoll híve: nem volt legalább egy erősítéssel felszerelt mikrofon, mely elé odaálljon a borvidék egy meghatározó borásza, aki elmondja, hogy miért gyűltünk össze, mi a célja a rendezvénynek. Ez szerintem még akkor is fontos, ha egyébként mindenki tudja előre a megnyitóbeszéd hozzávetőleges tartalmát. Mellesleg lehetett volna kis pátoszt is adni a megnyitónak, az önálló szekszárdiság megteremtésének fontosságát hangsúlyozva, azt, hogy Szekszárd nem egy más borvidék epigonja, lehetett volna beszélni a Kadarkáról, mint saját fajtáról vagy a Bikavér jövőjéről, szóval téma lett volna elég.

Ami a saját kóstolási élményeket illeti: emlékezetes fehérrel alig találkoztunk, ami persze nem meglepő, stílusteremtő, megnyerő vörösökkel annál inkább. Egy bort tartok említésre méltónak abból a néhány fehérből, amit kóstolhattunk, jelezve, hogy nem sikerült minden standot meglátogatni, s ez a Tűzkő Birtok Chardonnay barrique-ja. Persze Heimannék, akiknek igen szép fehérboraik vannak, csak vörösöket hoztak, Taklerék szintén.

Lehet ez egyéni probléma, de mintha az utóbbi években kevésbé figyelnénk a sztárokra, annyira keressük az újat. Amivel persze nincs baj, sőt, így tudunk újabb és újabb értékekre bukkanni. Számomra a délelőtt rezüméje az volt, hogy miközben a második vonal dübörögve jön fölfelé, a belőtt nevű borászok sem lankadnak, nem engednek a ritmusból. Vesztergombi Ferenc és Takler Ferenc remekbe szabott sorral jelentkezett. Vesztergombi nyitóbora egy 2008-as Cabernet Sauvignon volt, joggal kérdezheti bárki, hogy mi jöhet még ezután, nos jött: Bikavér 2007, Turul Cuvée 2007 és Csaba Cuvée 2007. A Takler-sor első tagja egy Kékfrankos Reserve volt 2007-ből, majd ugyanezen évjáratból következett egy Primarius valamint egy Bikavér Reserve. Ha nagyon megszorongatnának, hogy nevezzem meg a csúcsélményeimet, akkor a Turul Cuvée-t meg a Bikavér Reserve-et említeném holtversenyben, de maradjunk inkább annyiban: mindkettő nagyon erős sornak bizonyult, melynek minden darabja helyén volt. Mint ahogy ez általában igaz volt az általam kóstolt borokra kezdve a Ferenczi Pincészettel nemes nedűivel, folytatva Vida Péterrel, Vesztergombi Józseffel, a Tűzkővel, Márkvártékkal, Heimannékkal, Posta Péterrel s bezárva a sort Sebestyén Csabával. Több kedvencemhez nem sikerült végül eljutni, így a Dúzsi pincészet és Halmai Csaba borairól ezúttal lemaradtam.

Összességében a rendezvény megerősített abban, hogy a vörösborkészítés tekintetében a szekszárdi borvidékben van annyi potenciál, mint Villányban vagy mint a XIX. század nagy sztárjában, a ménesi borvidékben. S van egy elkötelezett borász közösség, melynek tagjai a potenciált lassan, de biztosan áthelyezik a faktualitás síkjára.

Dorozsmai Endre