A Terroir Club kóstolója igazi borünnep volt az ínyenc borisszák számára. A Terroir Club mint intézmény is példamutató, egyfajta fellegvára a hiteles borforgalmazásnak. Az is örömteli volt, hogy nemcsak a T.C. portfolióba tartozó borászokat hívták meg, viszont csak és kizárólag terroir-borászok kaptak meghívót.

Nagy öröm volt ott látni hiánytalanul a Tőkés társakat, a Terroir csapatába tartozó Karner Gábor mellett Losonci Bálintot és Szecskő Tamást, végre találkozhattam az eddig csak borain keresztül illetve fórumozó tevékenysége folytán ismert Balogh Zoltánnal, a Somlói Apátsági Pince mindenesével. (A név egyébként onnan származik, hogy a pincészet által megművelt terület a Pannonhalmi apátságé volt.) A Pincészet négy bora (Tramini, Olaszrizling, Furmint és Hárslevelű) alapozta meg az este csúcsélményeit.

Az volt a kiinduló filozófiám, hogy csak olyan borokat kóstolok meg, amelyeket ebben az évben még nem kóstoltam. De persze ezeket a fogadalmakat nem lehet betartani. Amikor Bárdos Sarolta egyik kedvenc boromat, a barakonyi Hárslevelűt kínálja, akkor hiába ízleltem meg e tételt az idén már többször is, nem lehet ellenállni. Nemcsak a borász mosolyának, de a bornak sem. Nem maradhattak ki Pók Tamás borai sem a kóstolásból, akinek a pazar nedűit a Monarchia borszaküzletnek és borklubnak köszönhetően az ezredforduló óta követem figyelemmel. Belülről biztos másképpen néz ki, de a fogyasztó inkább örvendhet az olyan szétválásoknak, mint amilyen megesett Pók Tamás és Kovács Nimród vagy Árvay János és Sauska Krisztián között, hiszen egy jó pincészet helyett kettő borait kóstolhatjuk. Ráadásul olyan szellemek, mint Pók Tamás vagy Árvay János nagyobb alkotói szabadsághoz jutnak.

Kóstoltuk Horváth József „Ráspi” három borát, a 2011-es Leányka fülledt volt (ezt többen is megállapították, akikkel kóstoltam illetve beszélgettem), csodáltam is, hogy betette a sorba, a Rosé kicsattanó és szeretnivaló volt, a Gneis fedőnevű Kékfrankos pedig maga a fajta csodája, öt csillagos mestermű.

Karner Gábor sillerje még dolgozik, de tanulságos volt félkészen is megkóstolni, nagy ígéret. A 2009-es Vitézföld és a 2008-as Tavaszföld sem okozott csalódást, bár én fordított sorrendben kóstoltattam volna. Kemény, férfias borok ezek, melyek ugyanakkor elegánsak és fajtajellegesek. Nekem a személyes kedvenceim közé tartoznak. Losonci Bálint egy zsákbamacskával lepte meg barátait, egy sajátos karakterű izgalmas, gyümölcsös bort kínált, melyről kiderült, hogy 2010-es Cabernet Sauvignon. A Chardonnay és Gereg hozta a megszokott formáját. Szecskő Tamásnak a Zöldveltelinije fogott meg legjobban, emellé behúztam az 5 csillagos minőséget jelző három felkiáltójelet.

Kellemes élmény volt a Csobánci bormanufaktúra, bevallom, velük még nem találkoztam eddig, minden boruk korrekt volt, de kiemelkedett a mezőnyből a 2007-es Rajnai és a 2009es pinot, mindkettő megkapta a maximális felkiáltójel-számot.

Jó élmény volt végigszaladni az Orsolya pince, Szentesi József, Takács Lajos, Szászi Endre, a Szent Andrea pincészet valamint a Tamás pince három-három borán, a terroir-borászat e mesterei ezúttal is a megfeleltek a várakozásoknak. Ha ki kellene emelnem a remek borok közül azokat, melyek a legmélyebb benyomást gyakorolták rám, akkor Tamásék 2007-es, Szászi Endre 2006-os Olaszrizlingje valamint a Szent Andrea „Valóban méltó” fantázianevű 2008-as Pinot Noirja lenne az.

Végül de nem utolsósorban öröm volt látni azt az érdeklődést, mely körülvette a szerémségi magyar borászat újjáélesztőjét, Maurer Oszkárt, aki bocskaiban kóstoltatta borait, a szokásos stílusában, amelyben optimális elegyet alkot a mélynemzeti filozófia, az életszeretet, a bor iránti már-már vallásos tisztelet és a kedélyes humor.

 

Dorozsmai Endre