Talán még kevéssé borissza barátaink is egyetértenek abban, hogy a „nagy” borok a legszebb ünnepet is még ünnepélyesebbé tehetik. Érdemes elgondolkodni tehát azon, hogy milyen bort ajándékozzunk, illetve milyen bort igyunk az ünnepek alatt. A választás nagy mértékben egyéniség- és keresetfüggő, de azért megrajzolhatók bizonyos alapvonalak, amelyek mentén orientálódhatunk a magyar borok hál’Istennek eléggé kusza és szövevényes világában.
Kezdjük a fehérekkel, azon belül is a száraz fehérekkel.
Az ember hajlamos a maga által bejárt ízlésfejlődést abszolútként tételezni, s teszi ezt a legtöbb esetben önmagát halálosan komolyan véve, minden önirónia nélkül. Jómagam sem vagyok kivétel. Szerintem a száraz vörösborok értékelése és megértése többeknek adatott meg, nem véletlen, hogy felmérések szerint a borivó közönség durván kétharmada a vörösborokra esküszik. Innen azután vagy eljut valaki a száraz fehérborok értékeléséig és megszeretéséig vagy sem. Kis gonoszkodással a focitól a zenéig majd’ minden műfajban meglevő bon mot-t is átírhatjuk arra, hogy „mindenki vörösborivónak születik, de van, aki továbbfejlődik”. A fehérek többféleképpen tudnak szépek lenni és sokkal alkalmasabbak a terroir üzenetének átadására, mint a vörösök. Hangsúlyoznám ugyanakkor, hogy ellentétben a focival, ahol nem jellemző, hogy valaki egyszerre legyen Fradi és Újpest drukker, a száraz fehérborok rajongói nem kell lemondjanak a vörösborok szeretetéről, s többnyire nem is mondanak le. Legfeljebb arról van szó, hogy szívük nagyobbat dobban egy dűlőszelektált hegyaljai nagy fehérbor láttán, mint egy szekszárdi vagy villányi csúcsbor hatására. Attól még – egy Márai parafrázissal élve - nem szeretnék olyan világban élni, ahol ne ihatnék bármikor egy jó ménesi Kadarkát, szekszárdi Kékfrankost vagy villányi Kékoportót, netán egy veretes egri bikavért.
Mindazonáltal nézzük most azt, hogy a magyar száraz fehérborok közül, melyek tehetik még ünnepélyesebbé az ünnepünket. A válasz kézenfekvő, s itt nem Druszámnak és kollegámnak szeretnék udvarolni, hanem egy evidens igazságot leszögezni: a nagy tokaji dűlőszelektált borok állnak a magyar borkészítés eszmei dobogóján. Legyen az Szepsy Urbán vagy Szent Tamás, Demeter Szerelmi, Nobilis Barakonyi, Bott Csontos s még sorolhatnám a szebbnél szebb tételeket. Fajtákat szántszándékkal nem írtam, mert egyes esetekben az evidens, más esetekben meg irreleváns.
Másodsorban említeném a nagy somlói borokat, Spiegelberg István, Kolonics Károly, Fekete Béla, Györgykovács Imre vagy a Kreinbacher pince nemes nedűit illetve a rokon karakterű, vulkáni talajon termett, minerális badacsonyi és balatonfelvidéki borokat Szászi Endrétől, a Szatmári pincén át Tóth Sándorig.
Harmadsorban következnek az egri fehér csúcsborok, melyek kevés kivétellel a mesteri házasításnak köszönhetik karakterüket: Lőrincz Gyuri Örökké cuveéje, Gál Tiborék Gloriája, Demeter Csaba IQ-ja, Gál Lajos dűlőszelektált Olaszrizlingjei, továbbá ide sorolnám más borvidékek legjobb fehérborait, Bussay László majd’ minden borát, Jásdi István dűlőszelektált borait a Siralomvágótól a Nagykútiig, Légli Ottó egyre kifinomultabb, egyre komolyabb csúcsborait, a Landordot, a Chariesat és a Gesztenyést, valamint Konyári Szárhegyét.
E borok jelentős előnye, hogy kiváló gasztro-borok is egyben: elkísérnek töltött káposztát, székelykáposztát, sertéssülteket, legkülönbözőbb ragukat a gombától a borjúig, komolyabb halakat, külön kiemelve a leggyakrabban asztalra kerülő pontyot és harcsát, de még pörkölttel, paprikással vagy akár a karácsonyi „szentölt halászlével” is (ahogy mifelénk, a Dél-alföldön mondják) társítani lehet többségüket.
Dorozsmai Endre
Utolsó kommentek