Egy régi kedves ismerősöm szólt, hogy menjünk. Van ilyen. Beültünk a drága terepjárójába, és viccesen szűkülő utakon Tabdiba értünk. Gyermekkoromban volt a sarkon egy kocsma, amit a srácok napközinek hívtak, de Tabdi borozó volt kiírva. Szürreális hely volt, merőkanállal mérték a bort, gyerekfejjel sokminden volt döbbenetes. Mélyen beégett, úgyhogy örültem hogy eljutottam végre a névadó településre, ahová régóta készültem.

 

 

Nagyon érdekes volt. Pontosan nem tudtam, hogy szakérteni kell, vagy csak passzívan befogadni a sűrű élményt, ezért igyekeztem mindkettőre készen állni. A borászat kívülről egyszerű tanyának tűnik, a dekorációként szolgáló hagyományos prés, a vályogház és a magas fák szépen takarják a hátsó rész könnyűszerkezetes épületeit. Az egyikben az elképesztően nagy, 500 hektoliteres (50 ezer liter) tartályok, a másikban a palackozó és a készáruraktár foglal helyet. Miután körülnéztünk a hőség elől a vályogházba menekültünk. A labor és iroda kettős funkcióját betöltő alacsony parasztház klímája tökéletes, és meglehetősen otthonos és intim környezetet biztosít a kóstoláshoz. A Csővári Borászatnál - merthogy ott jártunk - kóstolt tételek közül a Zweigelt Rosé vitte a pálmát. Kellemesen elbeszélgettünk a korrekt, jó ivású borok mellett, és megvitattuk a magyar élet ügyes-bajos dolgait.