Egyik kedves ivócimborámmal elhatároztuk, hogy teszünk egy bor-centrikus túrát az Alföldön.

Első állomásunk az Akasztói Halascsárda volt, mely a legjobb halászcsárdák közül való. Az étterem tulajdonosa tenyésztette ki az akasztói sziki pontyot, melyből több ételt is főznek, elsorolni lehetetlen, étlap itt olvasható. A halászlé a legjobbak közül való, szép színű, koncentráltabb a bajainál, de nem olyan sűrű, mint a szegedi, ugyanakkor ízletes, nem túlfőzött, jó minőségű és bőséges mennyiségű gyufatésztával ajánlják. Szintén akasztói sziki pontyból készül az ország egyik legjobb haltepertője, amit lilahagymamártásnak nevezett tartárszerűséggel kínálnak, amiben persze van lilahagyma is. Jellemzően lehet kapni házilag füstölt pontyot is, részben ezért mentünk oda, de sajnos épp kifogyott. Érdeme az étteremnek, hogy külön figyelmet fordít a környék borászataira. Rendelhető vagy decire kóstolható a soltvadkerti Frittman, Font és Szentpéteri pincészet szinte teljes palettája, az akasztói Bodnárvin valamint a kiskőrösi Boranal néhány bora. De kapható az országos élvonal jónéhány tétele, nem egyszer a szaküzleti árhoz képest másfeles szorzó alatt (pl. Konyári János Cabernet Sauvignonja 2720 Ftért), ami vendéglői viszonylatban igen baráti árképzés. Impozáns a hasonló árképzésű pálinkaválaszték is.

Az Akasztói halascsárda után a Köpcös pince felé kanyarodtunk, ahol végigkóstolhattuk hordóból vagy tartályból Léder Zoltán 2011-es tételeit. A rizling már majdnem kész, markáns illatú, jó savú bor lett komoly extrakttal, meglepően illatos és gyümölcsös a fajtaélesztő nélkül (!) készült, egyelőre még opálos rosé valamint Köpcös örökzöldje a siller. A vörösök is ígéretesek, de minősítésükkel várnék. Bár ismerve az eddigieket, különösen a Zsíros „dűlőből” származó 2008-as és 2009-es Kékfrankost valamint a 2008-as Cabernet Sauvignont, nincs kételyem, hogy ezek is szépek lesznek. A rögtönzött borkóstolót pálinkakóstolóval koronáztuk meg, remek, tiszta illatú, nem karcos, jól csúszó irsai szőlőpálinkát, kajszit és besztercei szilvát ízlelhettünk.

Csengőd után Soltvadkerten álltunk meg Frittmanéknál, ahol azzal együtt, hogy nem jelentkeztünk be előre, hiszen csak néhány karton bort akartunk vásárolni, majdnem az egész családdal találkozhattunk, Istvánnal és Jánossal továbbá a már felnőtt s a pincészet keretén belül tevékenykedő új generáció képviselőivel beszélgettünk.

Frittmanék után a Font pince következett. Font Sándort sokan – még neves borászok is - összekeverik a képviselő Font Sándorral, holott csak névrokonság van köztük. Olyan szerencsénk volt, hogy épp aznap volt szüretzáró mulatság, amire, mint régi ismerősöket ott marasztaltak. (Fonték boraival először a 2005-ös Bországgyűlésen találkoztam, a jó borokat jó beszélgetéssekkel körítettük, a jó beszélgetés az idők során jó barátsággá nemesült, 2006 óta visszajárunk ide évente 4-5-6 alkalommal.) Előtte azonban megkóstoltuk a pincészet friss, még tartályban levő tételeket. A rosét, cserszegit, „sima” ezerjót és a szelekciót. Az ezerjó rendkívül illatos, jó savú bor, elsőre valamilyen illatos fajtára gyanakodtam, a szelekció még erjed, vélhetően méltó utódja lesz a 2009-esnek.

A szüreti mulatságot a pince idei Irsai Olivér szőlőpálinkájával indították, ezután a 2011-es kész borok közül lehetett válogatni, illetve a korábbi évjáratok Kékfrankosai is rendelkezésre álltak. A helyi hentesmester, Hausel Béla főzött remekbe szabott, kiváló ízesítésű, optimálisan csípős s kellően fűszeres csontos birkapörköltet, amit a főzés utolsó fázisában saját készítésű, nagyobb darabokra vágott kolbásszal gazdagított. A pörkölthöz remek káposztasalátát és főtt krumplit ehettünk, de persze a csúcs a szaft kitunkolása volt friss fehér kenyérrel.

Az Alföldre könnyű eljutni, annál nehezebb elszakadni. Nem véletlenül volt Petőfi az Alföld szerelmese.

Dorozsmai Endre