Hosszabb hallgatásom oka elég egyszerű: elvesztem az erdőben, ráadásul többször. Egy csapatépítéssel foglalkozó cég keresett meg azzal, hogy engem ajánlottak borkóstolóra, és azt gondolták jó lenne, ha az egyéb programokon is részt vennék. Ezek között volt egy komolyabb bringázás a környéken, amely útvonalának tervezésében is részt vettem.

Bicikliút nálunk nincs. Igyekeztem felkészülni, beszereztem az ország kerékpáros, és a környék turistatérképeit. Megdöbbentő volt, hogy a sok terepjárózás igazolta, amit korábban is gondoltam, mégpedig, hogy csak erdészeti- és bányautak vannak, amelyek alkalmatlanok kerékpározásra. Mindez a világörökségi terület közepén. Az erdész, aki segített kijutni a rengetegből egyébként azt mondta, hogy szerinte életveszélyes az, hogy a térkép és a valóság köszönőviszonyban sincs egymással. Jelezte is ezt már több fórumon, de nem érdekelt senkit.

Az európai borvidékeket bringások népesítik be. Az osztrákok azt mondják, hogy a Duna-menti borút pincéiből gyakorlatilag mindent így adnak el. Nálunk pedig éppen a kerékpárosokon fitogtatja erejét a karhatalom az utóbbi időben, egy áprilisi akció keretében rengeteg jogosítványt gyűjtöttek be így, és büntettek alaposan a prizma hiánya miatt. Nem szeretnék tippeket adni, de szerintem gyalog is veszélyes inni, pont annyira, mint kerékpárral, úgyhogy el lehetne gondolkodni azon, hogy tiltsuk be azt is.

Az öngólok rugdosása ugyanakkor véget kell hogy érjen egyszer, hiszen a korszellemet nem lehet megakadályozni. A normális, helyi, értékes turizmus divatba jön hamarosan. Bringázunk majd, bort iszunk közben, és nem püfögjük tele a légkört repülőkkel csak azért, hogy valami ismeretlen nevű sziget tengerpartján szárítsuk magunkat a napon egy strandon vagy a medence mellett.

Demeter Endre