borbandi

A wachaui borvidék a Duna völgyében fekszik. A folyam két partján terül el, elsősorban a meredekebb és déli kitettségű bal parton. Főként fehérborairól, zöldveltelinijeiről és rizlingjeiről ismert. Készítenek persze vörösborokat is, elsősorban kékfrankost. Boraikat három kategóriába sorolják. A steinfeder az alap, alacsony, maximum 11 százalék alkohollal, korai szürettel. Kissé karakteresebbek, magasabb beltartalommal rendelkeznek a Federspiel besorolású borok. A Smaragd, amely a védett gyíkfajtáról kapta a nevét, a kiemelkedő minőség védjegye. Itt a késői szüretnek és a hosszabb, májusig tartó érlelésnek köszönhetően a természetes koncentrációt, a 12,5 térfogatszázaléknyi alkoholt, a magas értékű területek sajátosságait, és általában a csúcsminőséget tudják kifejezni.

Igyekeztünk megnézni a legfontosabb szőlőterületeket és a kiemelkedő minőségi termelésükkel nevet szerzett borászatokat. A szőlők valóban meredekek. Hálásak lehetnek azonban elődeiknek, akik egyszerűen művelhetővé tették a meredek hegyoldalakat azzal, hogy valószínűleg sok idő alatt és emberfeletti erővel gátakkal tagolt sík teraszokat alakítottak ki. Sok helyütt látható mindössze két soronként két méteres támfal, ami meglepő terepemelkedés, ám a művelés maga sík terepen történik. Ez gyenge és kis gépek használatát is lehetővé teszi. A szőlők - valószínűleg állami vagy uniós pénzen - kitűnő minőségű keskeny utakkal tagoltak, jól megközelíthetők és bejárhatók. Előfordulhat, hogy ezek a pályázati pénzek miatt hivatalosan bicikliutak, de tökéletesen alkalmasak a szőlő le- és a művelőeszközök és permetlé feljuttatására. A művelésmód egységesen alacsony- vagy középmagas kordon, a sorközt takarónövénnyel borítják, vélhetően az erózió miatt. Érdekesnek találtuk, hogy a viszonylag kevés csapadék ellenére a takarónövény és öntözés kettőse mellett döntöttek a helyiek. A művelés takarékos és hatékony volta egyébként az öntözés mellett a gyomirtó kiterjedt (értsd: a területek 80%-a) alkalmazásában is megnyilvánul. Hiába, Európában már nem szeretnek kapálni.

A pincelátogatásokhoz olyan borértőktől kértünk segítséget, akik jól ismerik a vidéket. Ezután megvizsgáltuk az osztrák borkalauzt, és egyéb sajtótermékeket, valamint Hugh Johnson boratlaszát. Ezek meglepően sok azonosságot mutattak. A pincék közötti különbség Johnson szerint minimális, boratlasza szerint ez az a hely, ahol a szövetkezeti bor is jó. Nos azt nem mertük megkóstolni, de úgy tűnt inkább az árak egységesek, a minőségben azért vannak eltérések. Volt bőven felejthető bor, sok helyen nem kértük a másodikat. A szállásadónk szomszédjának bora például annyira savas volt, hogy Barna olyan fejet vágott, mintha gyógyszert nyelt volna le. Amikor már 40 perce ült a pohara mellett, mondtam neki, hogy nem kell ám meginni. Erre azt mondta, hogy ha három eurót fizetett egy deciért, akkor már nem hagyja ott, majd nagy rákészülés után grimaszolva le is húzta.

Érdemes tehát megnézni, hová megyünk borozni. Két nap alatt nyolc pincészetet látogattunk meg rendesen, és még beugrottunk egy-két helyre, ami valamiért érdekesnek tűnt. Nem volt nehéz összeszőni a három forrást, a nagy nevek egyértelműek, és nem annyival drágábbak, mint amennyivel jobbak. A kedvenceink Hirtzberger-ék és Jamek-ék lettek. Gyöngyörű, patinás kóstolóhelységeik, kedves vendégszeretetük és kitűnő, dűlők között szignifikáns karakterkülönbségeket mutató boraik egyértelműen kiemelték őket. F.X. Pichler és a Schmelz család ultramodern techno-borászata érdekes, az Alzinger és Jager pincészet tételei pedig nagyon korrektek, mindegyiket érdemes megnézni. Főleg mivel a vendéglátás példaértékű. A borászatok a világ más részeivel (Burgundia, Mád, stb.) ellentétben nyitottak, látogathatók. Jellemzően a pincében értékesítik boraikat, ezért nagy hangsúly fektetnek a borturizmusra. Ez a szerencsés helyzet az osztrák rendszer következménye, nem véletlen. Az állam ugyanis kötött egy egyezséget a vidékkel. A paraszt fenntartja a hagyományos kultúrát, műveli, rendben tartja a vidéket, sőt ellátja minőségi élelmiszerrel az egész országot. Tehát hasznos. Ezért cserébe az állam úgy döntött, hogy nem nyúzza, nem ellenőrzi lépten-nyomon. Az egyezség tehát: amit otthon adnak el, azt nem nézi senki.

Egy stuttgarti barátom felhívta a figyelmemet, hogy véletlenül se hagyjuk ki a barackpálinkákat, amelyekről szintén nagyon híres ez a vidék. Megkerestük hát a barackosokat, és nehezen bár, de igazi neves főzdét is találtunk. Eleinte kissé hűvös, majdnem kelletlen, de teljesen profi kiszolgálást kaptunk, személyesen a gazdától. Amikor már éppen udvariasan távozni szerettünk volna, elhangzott Barnától egy szakértő vélemény a szőlőalapanyag milyenségéről. Nos, onnan már nem volt visszaút. Mindent meg kellett kóstolni, és végül több órás beszélgetés után jöttünk el alaposan felszerelkezve wachaui pálinkával és baracklekvárral. Előbbi itthon a Gasztro Klub kóstolóján már nem volt annyira komoly formában, a hazai párlatokkal alig állta a versenyt.