Ma van a Múzeumok Nemzetközi Napja. Erről eszembe jutott, hogy közérdeklődésre tarthat számot a borgyűjtés témaköre. A régi pezsgős írásom kapcsán is sokan kérdeztek. Ha röviden akarok fogalmazni, azt kell mondanom, hogy a bort inni kell, nem gyűjteni.

 

Válság idején úgy tűnik még többen hívnak fel azzal, hogy ajánlottak nekik nagyon alkalmi vételt, vagy lenne eladó muzeális boruk, adjak már tanácsot. A tanácsom általában egyszerű, ha nem finomítom, akkor azt mondom, hogy ne vedd meg, vagy ha már megvetted, akkor sózd rá valakire. A régi bornak ugyanis főleg eszmei értéke van, fogyasztási alig. Egyetlen kivételt a tokaji aszúk jelentik, de fontos kisbetűs információ, hogy a tárolásnál az állandó hőmérséklet és a megfelelő páratartalom fontos, sőt sorsdöntő, és hogy a szocialista évjáratoknál a hiteles forrás és a papír lényeges, mert sok a hamisítvány. Ebből következik, hogy a szekrény tetején lévő egri bikavér, neadjisten leányka maximum a numizmatáknak ér egy forintot is, vagy annak, aki az adott évben született, még sosem ivott bort, és nem is tervezi.

A borászok egyébként nem szeretik a gyűjtőket. Aki gyűjtési szándékkal vásárol, az ugyanis ritkán tér vissza, hiszen már van az adott termelőtől bora, ki van pipálva. Ebből pedig nem élünk meg sajnos.

A bort azért készítjük, hogy ellássa funcióját, azaz örömet okozzon, emelje az alkalom fényét, megigyák. Gondolom az öreg Ferrari is annak örült, ha jártak az autóival, és nem garázsban porosodtak. Azt javaslom tehát, hogy igyuk meg amink van, és ezzel ünnepejük a múzeumok napját.