Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni saját egyéni érdekeinktől, akkor kifejezetten örömteli jelenségként kezelhetjük, hogy a száraz fehérborok lassan kezdik megtalálni a maguk helyét a magyar palettán az árak tekintetében is, persze kiegyensúlyozódásra még van további kifutási lehetőség. Teljesen abszurd dolog ugyanis, hogy a legtöbb esetben a száraz vörösborok még ma is lényegesen többe kerülnek, mint a fehérek, miközben sem élvezeti, sem eszmei értékük ezt nem teszi indokolttá.

Nyilván nem a korrekt vagy kevésbé korrekt technológiai borokról beszélek, melyeknek megvan minőségben, technológiában és árban a maguk vörös megfelelője. Mellesleg itt is érzékelhető a vörösborok javára némi különbség, akár az 1-2 eurós palackos kínálatot, akár a legolcsóbb kategóriát – értsd: a petpalackos mezőnyt – vesszük górcső alá, de ez a különbség messze nem akkora, mint a csúcsborok esetében.

Hanem a csúcsborokról szólok, a presztízsborokról, a 10.000 forintos lélektani határ feletti tételekről. (Persze egyénfüggő, hogy kinek hol van a lélektani határ, sőt, az is, hogy kinek hány lélektani határa van. Úgy vélem, a legtöbb tudatos borvásárló, aki nem diszponál úgyszólván korlátlan pénzmennyiség felett, elég jól belövi magának az árkategóriákat: ennyit szánok a mindennapok borára, ennyit vasárnapiakra, ennyit az ünnepek megkoronázására, s ennyit meg nem vagyok hajlandó fizetni egy palack borért semmi esetre sem. Nos, ez a legutóbbi kategória sokaknál az ötödik számjegynél kezdődik.)

Ja kérem, a piac, mondják erre főként azok, akik érdekeltek a jelen helyzet fenntartásában. A piac nem egy objektív adottság. A piac nevelhető. Sőt, miként a politikában, a borok területén is a piac nemcsak keresleti, hanem kínálati is. Hogy messzebb ne menjek, saját tapasztalat alapján állíthatom, hogy Erdélyben, azon belül Székelyföldön nagyon komoly igény van a minőségi, kézműves, s egy-egy alkotó szellemhez, egy-egy nagy, etalont jelentő névhez kötődő borokra, de egyelőre nincsenek még azok az intézményes kapcsok a fogyasztó és a termelő között, mint Magyarországon, ahol a szaküzletek mellett orientálnak a szaklapok, borversenyek, borkóstolók és borfesztiválok. Gyakori eset, hogy egyetlen bortúra kedvéért nem ritkán 1500-2000 kilométert autókázni hajlandó borínyenc (számoljuk csak ki gyorsan a távolságot mondjuk Kézdivásárhely és Balatonlelle között, hogy ne pont Bussay Mestert emlegessem Zalában vagy Franz Weningert Sopronban) nem tudja, hogy saját városában borszaküzlet nyílt, vagy hogy hol lehet jó magyar bort kapni, akár Balla Gézától, akár Sike Tamástól, s végül egy elfogadható minőségű arctalan román tömegbort vesz valamelyik áruházban. Visszatérve az alapgondolathoz: a borfogyasztó közönség preferenciái egyrészt függnek az adott kínálattól, másrészt középtávon befolyásolhatóak.



És olyan emberek, mint például Szepsy István, akinek tekintélye vitathatatlan és egyértelmű, nem kis mértékben neveli is a borfogyasztó közönséget s így a piacot is. Zsebperspektívából nézve szomorú lehet, hogy lassan öt számjegyűek a száraz Szepsy borok is, viszont holisztikus szempontból inkább egyfajta lassú és igazságos kiegyenlítődésről van szó.

Dorozsmai Endre